A Köz-Gazdaság című tudományos füzetsorozat második száma követi kitűzött célunkat, a gazdaságpolitikai folyamatok elméleti közgazdasági igényű megvilágítását.

Ebben megkerülhetetlen a konvergencia-programhoz való viszony megfogalmazása. A konvergencia-program mögött jelen pillanatban nincs szakmai konszenzus. Szemben a Bokros-csomaggal, amikor a szakma lényegében egységesen elfogadta az intézkedési tervet, nem vitatta a lépések közgazdasági racionalitását, most ez az egyetértés hiányzik. Ennek fõ oka az alapvető kérdésekről folytatott szakmai viták elmaradása az elmúlt néhány évben. A konvergencia-program célja a hazai társadalom gazdasági felzárkóztatása az Európai Unióhoz. Amennyiben a gazdasági felzárkóztatás sikeres, ennek következménye lehet a politikai és a kulturális felzárkózás is. Ehhez az elmúlt tizenöt-húsz év (ámbár messzebbre is vissza lehet nyúlni) hazai közgazdasági szemlélete nem elegendő. Már a rendszerváltást kísérõ közgazdasági elméleti munkában is voltak hézagok, a gyakorlat nem is követte az elméletet. Az elméleti közgazdászok jelentõs része egy elavult, XIX. századi modellt próbált összekapcsolni egy XX. századi, nyugati piacgazdasági ismeretkörrel. Ezzel szemben az európai szintû gazdálkodási gyakorlatot a multinacionális cégek határozták meg enklávészerűen. Egymás mellett élt a korszerû és a provinciális, elmaradott gazdálkodási kultúra. Emiatt a gazdaságpolitika eklektikussá lett. Napjainkban vált idõszerűvé ennek a dualizmusnak a felszámolása. Azt a gazdaságpolitikai fordulatot, amit az Európai Unióhoz való csatlakozás hozott, nem követte fordulat az elméleti tevékenységben. Nem értette meg a szakma, hogy a közgazdasági-gazdaságpolitikai probléma már nem a piacgazdaság intézményeinek átvétele, adaptálása, hanem a gazdaságpolitikai elképzelések fejlett piaci viszonyok közötti érvényesítése. Az elméleti-szakmai elmaradottság halmozódott. Ebben alapvető felelõssége van az elõzõ szociális-liberális kormánynak, mert akkor a gazdaságpolitika lényegében csak a liberális elméletre támaszkodott. Kétségtelen tény, hogy a liberális elmélet modernizálódott leginkább az elmúlt tizenöt-húsz évben. Az elkötelezett neoliberalizmus határozta meg a gazdaságpolitikai vonalvezetést, de ezért nem lehet csak a neoliberalizmust felelõssé tenni. A neoliberalizmusnak nem volt életképes kritikája, és az elõzõ kormányzati ciklusokban sem alakult ki olyan számottevő közgazdasági iskola, csoport, amelyik a neoliberálistól eltérõ, egységes elméleti modellt tudott volna felállítani. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ehhez nem is kapott kormányzati segítséget. Most is jelentõs a késlekedés, és ez egyre inkább gyakorlati gazdaságpolitikai problémává válik. Szükség lenne arra, hogy - feldolgozva a nemzetközi szakirodalom fejlődését is - egy fejlesztésalapú szemléletet közvetítsenek a közgazdászok. A fejlesztés iránya, társadalmi és gazdasági tartalma kellene, hogy a viták középpontjában álljon, és nem pusztán a makromutatókról folytatott vita, ami természetesen fontos, de mégiscsak részletkérdés.
    A Bokros-csomag esetében a kérdés a stabilitás volt, az elavult struktúrák leépítésének folytatása. A konvergencia-program viszont közvetlenül az egy olyan társadalom és gazdaság felépítésérõl szól, amelyik a nyugati modell adaptálását teszi lehetõvé, természetesen folytatva az elmaradott struktúrák leépítését. A rossz, tisztességtelen magatartás kiküszöbölése az egyik forrása az új modellnek. A másik az Európai Unió támogatásai..
    Ehhez az eddig megszokottól eltérõ közgazdasági gondolkodásra van szükség. Az elmúlt tizenöt év közgazdasági modellje a válság és lazítás rossz kettõségére épült. A szigorú közgazdasági törvényszerûségeket csak akkor tudta érvényesíteni, ha válsághelyzetet érzékelt, és ezért mindig válsághelyzet kialakulásáról beszélt. A válsághelyzet a demokratikus intézményrendszer kiiktatását teszi lehetõvé, a hazai közgazdaságtan nem tudta eddig még teljes egészében feldolgozni, hogy a demokratikus intézményrendszer keretei között hogyan érvényesíthetõk a közgazdasági törvényszerûségek. A demokrácia lényege a vita, és nem a választás - fogalmazódik meg újra a közgazdaságtanban, és olyan közgazdasági gondolkodásra lenne szükség, amelyik a vitát hasznosítani is tudja. Nem lehet elavult eszközökkel kikényszeríteni egy új termelési és fogyasztási struktúrát. Ez nem egyszerûen többség vagy kisebbség kérdése, hanem az évszázados, a magyar társadalmi struktúrát meghatározó gazdasági lejtõ felszámolásában érdekelt társadalmi csoport megerősítése.
    Ez a törekvés nem ismeretlen a világ közgazdaságtanában, sõt, ma már egyre inkább ez tekinthetõ fõ áramlatnak. Az elmúlt tíz év Nobel-díjasainak munkássága a bizonyíték arra, hogy ma a fõ kérdés az elmaradott rétegek és térségek felzárkóztatása, egy, a szabadság követelményeit figyelembe vevő, de mégis gondoskodó állami és piaci modell kialakítása. Ma már nem azt mondják a közgazdászok, hogy az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, hanem azt, hogy az állam és a piac között harmóniát kell teremteni. A piacot is intézményként, valamire és valami ellen ösztönző szervezetként fogják fel a közgazdászok, ahol a gazdaságpolitika tudatosan használja ezeket az ösztönzéseket. A tudatosság nemcsak azt jelenti, hogy a legfelsőbb döntést hozó tisztában van az elõnyökkel és a hátrányokkal, hanem azt is, hogy a gazdasági szereplők átlátják a döntések értelmét, következményét, hatásait. A nemzetközi szakirodalom már régóta tárgyalja, hogy az általános gazdaság-politikai és gazdálkodási kultúra versenyképességi tényezõ. A hazai közgazdaságtan ezt a vonatkozást azonban nem vette eléggé figyelembe, úgy gondolta, hogy a piac megtanítja majd a fogyasztókat és a termelõket. Ez a XIX. századi klasszikus kapitalizmus világa. Ezzel szemben a XX. századi nyugati közgazdaságtan azt tartalmazza, hogyan lehet a piaci szabadságot tiszteletben tartva, de mégis közvetíteni a gazdaságpolitikai törvényeket. A konvergencia-program lényege lenne, hogy ezt a gazdálkodási kultúrát emelje, és egy új közgazdasági-gazdálkodói szemlélethez járuljon hozzá.
    A problémát jól érzékelteti a közgazdászhallgatók lényegében közömbös reakciója a konvergencia-program iránt. Az egyetemisták ezt államigazgatási aktusnak, pénzosztogatásnak vagy pénzelvonásnak tekintik, nem értik, hogy mi ebben a minõségi ugrás, hogy mi az az új fejlődési pálya, amire most a magyar gazdaságnak állnia kellene. Az átlagos közgazdász-hallgató nem érti, hogy a különböző követelmények, a fenntartható fejlődés fogalma, z emberi jogok és a gazdasági hatékonyság, a versenyképesség hogyan függenek össze. A konvergencia-program nem segített ennek megoldásában, pedig erre a lehetõség adott lett volna. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem is érthetik, mert egy szûk kört leszámítva hiányzik az a szakmai közeg, amelyik ezt közvetítené feléjük.
    Természetesen nem az államigazgatás feladata a szakmai megújulás, de eszközrendszerével segítheti azt. Az elmúlt időszakban lehetõség lett volna felépíteni egy olyan szakmai közeget, ami a programot hitelessé és elfogadhatóvá teszi. Finn E. Kydland Nobel-díjas elõadásában tárgyalja, hogy a gazdaságpolitikai hitelesség megteremtése egy olyan intézményrendszeren múlik, amelyre igaz, hogy az azt irányítók elkötelezettek egy szakmai értékrend mellett. A konvergencia-program arról is szól, hogy ilyen intézmények felállíthatók, és vannak olyan közgazdászok, akik ezt hitelesen tudják irányítani. A viták, a szakmai megújulás elmaradása azért probléma, mert ma csak nagyon kevés elõtérben álló személyről mondható ez el. A szükséges fejlesztési irány szakértõi hátterét is meg kell teremteni. Tudományos füzet-sorozatunk egészével ehhez szeretnénk hozzájárulni.