A cikk az olajágazat viszonyait elemzi, bemutatja annak keresleti és kínálati oldalát, illetve a piac intézményi szerkezetét. A piac hektikus mozgását vizsgálva az a cikk alapvetõ mondanivalója, hogy ezt nem lehet a kínálati oldal változásaival magyarázni, hiszen ott egy stabil, kiszámítható kitermelõi kapacitás áll,sokkal inkább a keresleti oldal magatartásával. Ennek hátterében a fejlõdõ országok gazdaságpolitikája és a világpolitikai fejlemények állnak. A kitermelõ országok ezeket a politikai motívumokat használják ki pozíciójuk javítása érdekében, és már csak ez is indokolja, hogy az olajpiacon egy stabilabb intézményi környezet alakuljon ki. A szerzõ részletesen elemzi ebbõl a szempontból néhány kitermelõ ország (Nigéria, Venezuela) gazdaságpolitikai magatartását.

A központi tervgazdaságról a szabad piacgazdaságra való áttéréskor az állam szerepének a definiálása számos kelet-közép európai országban döntõnek bizonyult a reformfolyamat sikerességének szempontjából.
Elsõ látásra az állam bilincseitõl való megszabadulás a reformországokban a gazdaság teljes állami befolyás alól való felszabadítását, és a független piaccal való helyettesítését jelentette. Szinte minden gazdasági aktor számára a sikeres nyugati ipari gazdaságok szimbóluma a szabad piacgazdaság volt. Csak fokozatosan látták be, hogy még a szabad piacgazdaság által szervezett gazdaságokban is szükség van egy elosztói szerepkört betöltõ gazdasági szereplõre.
Az, hogy az állam a nemzetgazdaságban fontos allokációs funkcióval bír az erõforrások optimális elosztását illetõen, nehezen volt elmagyarázható azok számára, "gondoljunk példaként az NDK-ra" akik lépten-nyomon a szocialista tervgazdaság által hátrahagyott használhatatlan ipari létesítményekkel szembesültek, és a nyugati gazdaságokkal összevetve a lakosság alacsony
életszínvonalát tapasztalták. A cikk az állam újragondolt szerepével foglalkozik a kiválasztott közép-kelet európai országokban. Az egyik fõ kérdés az, hogy mennyiben sikerült lefektetni a piacgazdaság konstitucionális elveit, mint

A másik kérdés, hogy mely szabályozási elveket soroltak a konstitucionális elvek mellé. Mindkét kérdés az államnak a piacgazdaságban betöltött szerepét érinti. Példaként említhetõ a fennálló állami szabályozás a magántulajdon és a gazdaság szereplõinek védelmében, vagy a versenykorlátozó magatartás megakadályozása.
Összefoglalva, az ilyen szabályozás az állami tevékenységen keresztül akkor szükséges, ha az egyén (gazdasági szereplõ) racionalitása a kollektív racionalitással (nemzetgazdasági szinten) nem egyezik. A cikk felsorol számos érvet amellett, hogy az államna k piacgazdasági versenyfeltételek között is a közösség érdekében kell tevékenykednie. A következõ szakaszban elõször pontosan
meghatározzuk az állam szerepét, mielõtt a vizsgált országok bemutatásán keresztül az állam gyakorlatban betöltött szerepével foglalkoznánk.

Dacian Dragos 1999-ben szerzett mesterdiplomát államigazgatásból, majd három évre rá a Babes Bolyai Egyetemen PhD-fokozatot közigazgatási jogból. Jelenleg a román Közigazgatási Minisztérium tanácsadója, a román közigazgatási törvénykönyv szerkesztõbizottságának elnöke és a Babes Bolyai Egyetem államigazgatási tanszékének egyetemi docense. A cikk hosszasan taglalja a közigazgatás átláthatóságát, kiváltképpen a közérdekû információkhoz való hozzájutást. Az európai tapasztalatok nagyon különbözõek e téren. A skála az évszázadok óta nyitott kormányzást folytató országoktól (pl.: Svédország) az olyan demokráciákig (pl.: Egyesült Királyság) terjed, ahol csak mostanában fogadták el és alkalmazzák a kormányzati szférát érintõ, liberalizált információ-szolgáltatást. Ez a téma az új közép- és kelet-európai demokráciák esetében még inkább fontos, ahol a modern államigazgatási rendszer létrehozása során fõ kihívásként jelent meg a nyitottság kérdése. A tanulmány bemutatja az információs rendszerek liberalizáltságát néhány európai uniós ország jogrendszerében és Romániában. Minden Közép-Európában újonnan létrejött demokrácia hasonló problémákkal került szembe, mégpedig a kormányzat átláthatóságának és nyitottságának hiányával. Sajnos a nyugati országok gyakorlata nem ad kész mintát az új demokráciáknak e téren, mivel ezen országokban a közérdekû információkhoz való hozzájutás irányításában sajátságos problémák merülnek fel. Mindamellett a nyugati társadalmakban hangsúlyosabb a civil szféra részvétele a közügyekben. A szerzõ végezetül egy információs biztosi poszt létrehozását javasolja, ami pozitív hatást gyakorolna a jogszabályok megismerése és értelmezése tekintetében, amivel hozzájárulna ahhoz, hogy megszûnjön az információnak "titokként" való besorolása.

Tony Culyer "az egészség-gazdaságtan tudományág egyik létrehozója" az Institute for Work & Health vezetõ kutatója Torontóban, az egészség-gazdaságtan professzora a York-i egyetemen Angliában és a torontói egyetem vendég professzora, a Journal of Health Economics társszerkesztője illetve számos más szakmai újság szerkesztõ bizottságának tagja. 1999-tõl 2003-ig a National Institute for Health and Clinical Excellence (NICE) elnökhelyettese volt, jelenleg is elnöke az Office of Health Economics-nak Londonban. Legutóbb publikált könyvének címe a The Dictionary of Health Economics (2005, Edward Elgar Publishing). Ezidáig 250 szakcikket és 29 könyvet írt.
     Anthony J. Culyer a budapesti European Health Care Economists konferencia egyik díszvendége, előadója volt. (A másik plenáris elõadást Kornai János tartotta.) A következőkben közreadjuk elõadását, amely a jólét fogalmának kiterjesztésével foglalkozott.
     Közgazdász körökben megszokott a költség-hatékonysági elemzést elsõsorban a neoklasszikus jóléti közgazdaságtan (welfare economics) köntösébe bújtatni, az "extra-jóléti" valójában egy olyan "nézőpont" kialakításának módszere, amelybe beletartoznak a jólét hagyományos forrásai (és még azok hasznosságmutatói is), de ugyanakkor "extra", ugyanolyan értelemben, mint ahogyan az extra-szenzoros érzékelés olyan érzékelés, amely meghaladja a megszokottat. Ezen további elemek közé tartozik természetesen az "egészség". A megengedhetőség/finanszírozhatóság (affordability) fogalomra nem létezik közgazdasági meghatározás. Néha a szolgáltatásvásárlási tervek feletti ellenõrzés kifejezésére használják, s általában a "nem engedhetjük meg magunknak" tagadásban nyilvánul meg, de ez azért nem sok közgazdászra vonatkozik. A jelenlegi szövegkörnyezetben azonban, a szó jelentése inkább azon döntésre vonatkozik, hogy valamit nem "éri meg" megvásárolni. A közpénzből finanszírozott egészségügyi szolgáltatásvásárlás esetében ez azt jelenti, hogy a más (társadalmi)  programokból vagy lakossági fogyasztásból származó hasznot nagyobbnak értékelik, mint az adott programból (illetve a program adott kiterjedése mellett) nyerhetõt. Ez egy olyan döntés, melynek meghozatalában a közgazdászok is részt vehetnek. Nem
tûnik azonban jó ötletnek az egészségügyi közgazdászok bevonása a döntéshozásba, fõleg, ha a közéletben betöltött szerepük az egészségügyi szektort érinti, mivel nem rendelkeznek sem az ilyen ítéletekhez (beleértve az értékítéleteket) szükséges legitimitással, sem azokkal a technikai ismeretekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy a politikailag illetékeseket tanáccsal lássák el. Ebből úgy tûnhet, hogy az egészségügyi közgazdászok illetékessége normális esetben csak a szektoron belüli döntésekre vonatkozna, ahol mind a nyereség mind a költség az életév nyereség/veszteség tükrében ítélhetõ meg, illetve ahol a maximalizálás és az igazságos elosztás kérdését az egészségügyben elért eredmény, a ráfordítás és a felhasznált technológia határozza meg.
Nem meglepő tehát, hogy az olyan szervek, mint a NICE inkább az egészség maximalizálását, mint a jólét maximalizálását tûzi ki célul (Pareto-elv), és határozottan tagadják, hogy döntéseiket a megengedhetőség/finanszírozhatóság irányítja.